A 2011-es arab tavasz után egyetlen országban tűnt úgy, hogy a demokratikus átalakulás sikeres lehet: Tunéziában. Tartós stabilitást azonban nem sikerült elérni az országban, amelyet a hazai problémák mellett a koronavírus-járvány és Oroszország ukrajnai háborúja mostanra súlyos gazdasági-pénzügyi válságba taszított. A 2019-ben megválasztott elnök már lassan egy éve rendeletekkel kormányoz, és folyamatosan építi le a nagy nehezen kiküzdött demokratikus intézményrendszert. Az ország legnagyobb szakszervezete június közepére országos sztrájkot hirdetett, a nép elégedetlensége fokozódik az elnökkel szemben. Jöhet-e újabb forradalom az észak-afrikai országban, és lehet-e Tunézia ismét egy arab tavasz kiindulópontja?
Az arab tavasz kudarca
2010. december 17-én egy Mohamed el-Búazízi nevű fiatal utcai árus felgyújtotta magát a tunéziai Szidi Bú Zid városában, tiltakozva a hatóságok zaklatása ellen. Ezzel indult el az észak-afrikai országban a jázminos forradalom, amely január 14-én az országot 1987 óta diktátorként uraló Zín el-Ábidín ben Ali lemondásához és meneküléséhez vezetett. El-Búazízi ezt már nem érhette meg, január 4-én égési sérülései miatt életét vesztette.
A fiatal árus tette nemcsak Tunézia történelmében hozott fordulatot, hanem szinte az egész arab világéban. A tunéziai eseményeket követően forradalom tört ki Egyiptomban is, megdöntve az országot 1981 óta uraló Hoszni Mubárak elnök hatalmát. Líbiában egy még régebbi diktatúra ért véget, a tunéziainál és az egyiptominál sokkal véresebben: az 1969 óta az országot uraló Moammer Kadhafit elfogták és meglincselték. Jemenben 2012 elején szintén elmozdították az országot lényegében 1978 óta vezető Ali Abdullah Szálehet (1978 és 1990 között Észak-Jemen elnöke volt). Szíriában ugyanakkor nem sikerült elmozdítani a diktátort, Bassár el-Aszadot, aki Vlagyimir Putyin orosz elnöknek köszönhetően azóta ismét megszilárdította hatalmát.
A 2011-es arab tavaszt sokan üdvözölték a világon, mert eleinte úgy tűnt, több évtizedes elnyomó rendszerek érhetnek végérvényesen véget, és ezek az országok is elindulhatnak egy demokratikusabb berendezkedés felé. Azonban hamar kiderült, hogy az európai politikai fejlődésre jellemző eszmék (állam és egyház szétválasztása, emberi jogok tiszteletben tartása, a politikai pluralizmus elfogadása) hiányában
a liberális demokráciák megteremtése az iszlám világban rendre kudarcba fullad.
Forrás: portfolio.hu
