– Szabó János emléktáblájának avatása Tibolddarócon –
Tibolddaróc ez a kedves vidéki település, amelynek olyan csúcslétesítménye van, ahonnan belátható nem csak a község, de a világ is ott van hármashalmával (Borsos Tibor szobrászművész alkotása), Nagy-Magyarország szobor-építményével, de egyéb különlegességekkel is hívja a megbántott, de megerősödésre váró magyarokat is. Miskolci-Bükkalja területen, a Kácsi-patak völgyében helyezkedik el. Innen Eger a legrövidebb erdei úton 26 km, Miskolctól légvonalban 15 km távolságra van. Tibolddaróc nem keverhető össze más falvakkal, városokkal. Ősi erőt mutat azzal is, hogy a barlanglakásokban a 20. század végén még éltek emberek. Ez a barlanglét sok mindent másként rajzolt meg a daróci lelkekről, a szikár létről.
A Bükk-vidék csúcsrégiójának déli oldalán, annak közepén található község északi irányból, a hegyeknek köszönhetően, komoly védelmet élvez. A szélsőségesen kemény, viharos jégeső és zivatar ritkán borzolja a települést és szőlőföldjeit. Az erősen fagyos hajnalok sem jellemzőek. A jó levegőről közel 100 000 hektár erdő gondoskodik, jellemzően észak felől. A kelta majd a hun birodalom időszakában már létezhetett borászati kultúra ezen a vidéken. A több millió köbméternyi kifaragott pince hatalmas érték. Közel egy kilométer szélességben, háromtól hét szint magasságban helyezkednek el a pincerendszer utcái.
Minden bizonnyal a magyar honban és az emigrációban élő magyarok nagyon keveset tudnak nem csak az öt kúriával bíró Tibolddarócról, de a boráról is. Aki szereti a bort, Tibolddarócra el kell látogasson! És a múlt szombattól kezdődően még valami másért is! Ebbe a varázslatos történelmi világba született és alkotott élete végéig Szabó János agrármérnök, kinek emlékére a Szabor ház falán emléktáblát avattak a település vezetői és Szabó János barátai.
Nagy Sándor, Tibolddaróc polgármestere a szerető értékőrzésre hívta fel a megjelentek figyelmét:
A település polgármestereként, mind a magam, mind a Képviselő-testület nevében tisztelettel és szeretettel köszöntök minden Tibolddaróc iránt érdeklődőt és ide látogatót, kik e jeles napon megtiszteltek bennünket, hogy jelenlétükkel adózzanak és hírét vigyék legújabb jó cselekedetünknek, mikor táblát avatunk egy nem mindennapi ember, Szabó János házán, aki a település történetének bejegyzett része most már mindörökre.
Tibolddaróc története az Árpád-korba, illetve a honfoglalás idejére nyúlik vissza, hiszen a település nevében szereplő Tiboldok a honfoglaló Örs úr (Örs vezér) leszármazottai voltak. Az itt lakók életében meghatározó szerepet játszott az erdőgazdálkodás, annak keretébe tartozó és ahhoz kapcsolódó tevékenységek, a szőlészet és a borászat, a szántóföldi gazdálkodás, az ahhoz kapcsolódó helyi malomipari tevékenység és a legeltető állattartás.
Tibolddarócon a népesség jelentős része – hasonlóan más bükkaljai településekhez – barlanglakásokban élt nehéz körülmények között. A családok sok és fáradtságos munkájuk eredményeként tisztes szegénységben élhettek. Jelentős tárgyi bizonyítékokat hagytak hátra az utókornak, mert az itt élő emberek erősen kötődtek és ma is kötődnek szülőföldjükhöz, hagyományaikhoz, hazájukat szeretik, a törvényeket tisztelik. Az Önkormányzat kiemelt feladatának tekinti a különböző értékmentő és értékteremtő helyi közösségek és személyek támogatását, különösképpen ha az a múltőrzés nemes munkásságába tartozik, miképpen Szabó János életműve is, mert annyit talán senki sem tett Tibolddarócért, mint ő.
János 9 éve nincs közöttünk. Azzal, hogy e házat csodálatosan rendbe szedte, nagy értéket hozott létre, de amivel feltöltötte, azzal a több ezer tárggyal, beláthatatlan ideig tartó értékőrzést végzett el. Mára a mi településünkön is megkoptak a sok száz éves helyi emlékek, és anekdoták. János küldetésének érezte, hogy mintegy harminc évvel ezelőtt gyűjtő munkába kezdjen. Pincéje mellet vásárolta ezt a 100 éves paraszt házat, melyet restaurálás után tájházként tudott berendezni, s megnyitni azt a látogatók előtt. Tibolddaróc történelmének kutatása, szülőfalujának fejlesztése újabb motivációt jelent a mindennapokban. Több évtizedes gyűjtőmunkájának eredménye saját tulajdonú tájházában tekinthető meg.
Emlékhelynek képzeljük el az épület működését. Halála után – János kérésére – az önkormányzat és a család együtt gondozta az épületet, a tárgyakat és a kertet. Két évvel ezelőtt a család felajánlotta a házat az önkormányzat számára. A képviselő tagság egyöntetűen arról döntött, hogy legyen ez önkormányzati tulajdon, s így az emlékmegtartás a mi feladatunk is egyben. Emlékhely nincsen emléktábla nélkül, ezért elkészíttettük János emléktábláját, melynek leleplezésére jöttünk egybe. Felkérem a két unokát, hogy leplezzék le a táblát. Amíg a gyermek ezt megtette, testvérének, Zsoltnak szólt a műve, a Tibolddaróc Himnusza, majd leánya, Kitti, elmondta az édesapa versét:
Csodás, furcsa madár járt nálam,
s kacagó hangon köszöntött.
Én elvonulva, feszülve vártam,
mint pattanó ágak között
rám nézve
tollait rendezte.
Kacagva röppent,
én vele szálltam.
Napsugaras felhők között
alant forgott a Föld,
de láttam: kicsiny kunyhóm
ablakából két csillogó
szempár kérdezte:
ugye visszajössz?
Dósa Sándor egykori főagronómus, borlovag egy jeles személyiség áldozatvállalásának érdemeiről polemizált.
Szabó János. Ez a név gyakori hazánkban, egyszerű név. És az ő egyszerűsége nagyszerű embert hordozott. Tudósok sokat foglalkoztak azzal, mi kell ahhoz, hogy az ember a célját elérje, hogy örüljön, jól érezze magát a bőrében. Kell hozzá eltökéltség, erőfeszítés és idő. Nem tudom, hogy Szabó János olvasta-e ezt, de egyet biztosan tudok, hogy alkalmazta ezeket a magánéletében, munkájában és a borklubban. Eltökélte évtizedekkel ezelőtt, hogy ezt az épületet megveszi és bemenekíti a kidobásra váró tárgyakat. A saját képére formálta. Hozta-cserélte a tárgyakat, kitartóan, nagyon hosszú időn át.
Az idő nagy úr. Nincs érkezésünk arra sem, hogy személyre szabott ajándékkal lepjük meg kedves emberünket. Beugrunk egy szupermarketbe és hónapok múlva már nem emlékezünk rá, hogy mit adtunk, mit kaptunk. János tudta, hogy a legnagyobb ajándék az idő, amit családtagjaimra, barátaimra, ismerőseimre fordíthatok. Ezzel soha nem fukarkodott. Minden tárgyhoz kötődött egy sztorija és azt elmesélte, majd elővette harmonikáját és énekelt is hozzá.
Kissrác koromban sokszor hallottam tibolddaróci öregektől: a jó emberek haláluk után is jót tesznek. Bevallom, ezt kétkedve fogadtam, de ahogy teltek az évek, egyre inkább elfogadtam érveiket. Pio atya mondta, hogy igazi küldetése halála után kezdődik: Halálom után többet fogok tenni. Az igazi küldetésem a halálom után kezdődik. Miért e párhuzam? Szabó János 9 éve eltávozott közülünk és halála után rendkívül sok ember kereste fel ezt a házat, s ahányan jöttek, örömmel a szívükben távoztak. Feltöltődve mentek haza és azt az élményt elmondták rokonoknak, barátoknak. Így sokszorozódott meg az öröm, mit János szerzett az alkotásával. Az emléktábla nem csak róla szól, hanem mérföldkő is Tibolddaróc életében, hisz itt nem volt divat az emlékállítás az arra érdemesek számára. Így mutat ő példát az utána következő nemzedékeknek: lám, megéri tenni az emberekért, megéri áldozatot hozni a közösségért, mert örömet így is lehet szerezni másoknak. Üzen is ezzel a táblával: ne sikeres ember akarj lenni elsősorban, hanem értékes ember.
Dusza Bertalan, a Szent Márton Borrend udvarmestere, átfogó képet adott Szabó János életútjáról és munkásságáról: Akik most itt vagyunk mindannyian Szabó Jánosra emlékezni jöttünk életműve helyszínére, ide a Tájházba. Itt vagyunk, akik nem felejtjük. Emlékezünk, emlékünkben él Jani, ahogy mindenki szólította. Az apa, a kolléga, a képviselő, a borász, a művész, a barát.
Pörgetjük vissza az éveket, az emlékképeket. Már kilenc éve nincs közöttünk, mégis itt is, ott is feltűnik hol tárgyiasult cselekedete, hol szellemi öröksége. Élete egy nyitott könyv volt. Egy olyan korban, ahol az empátia készségével, emberbaráti szeretetével, mindig lendületet adott a mindennapokban, a környezetében élő embereknek, a tibolddaróciaknak.
Tibolddarócot a Jó Isten 1955. augusztus 12-én áldotta meg Szabó Janival, aki a helyi bába segítségével, egy dolgos, bányászcsaládba született. Rengeteg szeretetet kapott szüleitől, édesanyja jóságát, édesapja segítő atyaságát nagyra értékelte, amit később igyekezett átadni gyerekeinek. Tibolddaróc volt élete nagy színtere. A putnoki középiskolai éveit, a Debreceni Agrártudományi Egyetem üzemszervezési szakán való diplomaszerzési idejét és rövid katonaságát kivéve, itt élte életét.
Művészi lelkületével, alkotási vágyával, ember központúságával, a közélet mindennapos szereplőjeként tette a dolgát. Emlékszem, mikor a téesz-időkben üzemgazdászként, kollégaként, a mindent tudó spirál füzetével készítette az üzleti terveket, kalkulációkat, elszámolásokat, elemzéseket. Bölcsességével, egy rövid értékítélettel segítette a döntéseimet, amit akkor – a melléktevékenységek irányításával – főmérnökként meg kellett hozni. Majd jött a Darócvin Kft, aminek ügyvezetőjeként a növénytermesztés és szőlő-bor vertikum működtetéséért küzdött. Közben a Tibolddaróci Földkiadó Bizottság elnökeként bíbelődött a daróci emberek igényeivel, majd önállósodva, szőlőtermelő őstermelő lett. A közéletiség határozta meg élete nagy részét, volt önkormányzati képviselő, 2006-2010 között alpolgármester. Létrehozta a település futballcsapatát és annak 12 évig elnöke és szponzora volt.
A helyi borklub alapító tagja és krónikása, rengeteg fotó, tabló őrzi munkásságát, amik Darócról, az emberekről, a borról szóltak, melyből önálló kiállítása lett Szülőföldem Tibolddaróc címmel. Tagja volt a Kultúr-Klubnak, ahol Jani egy hagyományőrző citera zenekart alapított. A zongorázni jól tudó Szabó Jani emlékét őrzi az a harmónium is, ami ebben a házban található. Az ide érkező vendéget mindig egy dallammal üdvözölte. Álmai közül megvalósult a kőfejtő őseinkre emlékező kővirág térkompozíció, a furfangos borkút a pincesoron és a nagy álom, a „Víg-daróci” pincék főző fesztiválja, amely már lassan huszonéves hagyománnyá vált.
A másik nagy küldetése: a Daróc misszió, melyben a Kárpát-medence 14 Daróc nevű települését kereste fel és hozta össze őket, feldolgozva közös múltjukat. Az erről készült dokumentumfilmet a 41. Magyar Filmszemlén mutatták be. Életműve ez a Tájház, ami az utókornak szól, hisz unokáink, dédunokáink is látni fogják, minket pedig lebegtet a múltban. A harminc év gyűjtőmunkája a Jani kitartásának, tenni akarásának, múlt iránti tiszteletének szimbóluma.
Nagyon sok emlék, borozgatás, főzés, buli helyszíne ez. Még emlékszem az első Márton napi bor-klubos libalakoma hangulatára, a főző fesztiválok kiértékelésére, a szalonnasütések, főzések nótás hangulatára. Elmaradt álmai közt szerepel az általa összegyűjtött anekdotákat megjelenítő könyv és a falu történetét bemutató rendhagyó mesés könyv, amit az életének elmúlta már nem tett lehetővé. A tenni akaró, művész lelkületű, a nyugodtságot árasztó, az egyedi humorral rendelkező, a szőlő termesztésért aggódó, a jó bort szerető, a Darócért olyan sokat tevő, családját rajongásig szerető Szabó Jánosra emlékezünk.
Jani!
Elévülhetetlen érdemeid közül ez a ház őrzi igazán a Te énedet. Tetted a dolgod csendben, szerényen, azonosultál a megmérettetéssel, de mindig a közösség javára cselekedtél. Beírtad a neved Tibolddaróc történelmébe. „Jó pásztora”, „Jó gazdája” voltál Tibolddarócnak.
Életed szolgálat volt a családodért, a környezetedért, Darócért. Hálásak vagyunk mindezért! Köszönjük Neked Szabó János! Őrizze emléked ez az emléktábla örökké!
A rendezvény végén ünnepélyes keretek között Szíki Károly színművész-író, átadta legújabb könyvét Dusza Bertalannak, a tardi származású matyónak, azt a kötetet, melyet az elvándorló matyókról írt és Ketté tört kenyér, Dólya címmel adott ki. Másnap a Bor és pezsgő ünnepe, azon belül a Borvidék zsűrizett pezsgőinek és borainak díjátadása következett, ugyancsak Dusza Bertalan pincéjének körzetében. Az érdeklődők pincéket látogathattak és térítés mentesen bort kóstolgathattak.
Jó volt értékőrző és borszerető magyarnak lenni ezen a két tibolddaróci napon!
Heti Hang Szóró!—-Hangosan mindenről, ami nekünk fontos