„Az atomrobbanás pillanatában eltakartam a szemem a kezemmel. Ennek ellenére valamilyen különös, megmagyarázhatatlan fizikai törvényszerűség, „„röntgenszeműség”” jelentkezett.
Az atomvillanás utáni pillanatokban a szemem előtt pontosan kirajzolódtak a kezemben futó erek, idegek, világosan láttam a kézfejem csontjait, mintha egy röntgenfelvételt vetítettek volna a szemem elé” – vallotta egy volt amerikai katona, aki az ötvenes évek végén sorállományúként parancsra részt vett egy atombomba robbantással kísért hadgyakorlaton.
Másodpercekkel a robbantás után a kíváncsiság rávitt arra, hogy kinyissam a szemem. Előttem egy rettenetes tűzgömb kavargott. Váltogatta a színét, hol narancssárga, hol liláskék, hol szürke foltokkal tarkított vörös színt öltött. Életem legszörnyűbb, ugyanakkor legfelejthetetlenebb élménye volt
– így egy másik volt katona, aki nyugdíjas korában vállalkozott rá, hogy – megszegve akkori írásbeli eskütételét, hogy soha az életben senkinek sem mondja el, mit látott-tapasztalt – beszámoljon élményeiről a The New York Times egyik podcastjában.
Atomháborúvá fajulhat-e az Ukrajna-konfliktus? Nincs ember, aki ebben a pillanatban biztos választ tudna erre adni. Az amerikai CBS tv-adón David Martin, a csatorna katonai-biztonsági szakértője megkérdezte erről Heidi Brown nyugállományú vezérőrnagyot, aki aktív korában az USA Stratégiai Parancsnokságán (USSTRATCOM) töltött be felelős vezetői pozíciót.
A tábornok hölgy kiemelte: eddig csak hadgyakorlatokon vetődött fel a probléma, amire az általános válasz: az USA megkísérelné a felszültségcsökkentést, „de-eszkalálná” (de-escalate) a helyzetet. Brown vezérőrnagy nyitva hagyta a kérdés megválaszolását, hogy miként reagálna Amerika egy éles helyzetben.
Ha neadj,isten Ukrajnát taktikai atomfegyverekkel atomcsapás érné, az hogyan érintené a szomszédos Magyarországot? Erre a kérdésre, tekintettel rá, hogy nem tudni, milyen mértékű lenne és kiterjedne-e egy általános termonukleáris világégésbe, nincs megfelelő válasz.
Ha kevesebb, mint egy tucatnyi bomba robbanna, és a széljárás kedvezne, nem sodorná a sugárzó port Magyarország fölé, talán megúsznánk…De ennek a kérdésnek még a feltevése sem korrekt. Csernobil, az atomerőmű egyik reaktorának a kémiai (nem atom) robbanása 1986-ban gyakorlatilag nem okozott érdemleges sugárterhelést Magyarországon. (E sorok írója 1986-ban újságíró-tudósítóként a szovjet hatóságok jóvoltából egyike volt a legelső magyaroknak, akik eljutottak a felrobbant 4. számú reaktor közvetlen közelébe…)
Vlagyimir Putyin oroszországi elnök tavaly ősszel azzal fenyegetőzött, hogy az atomcsapás végrehajtását komolyan gondolja – de azt nem sokan hiszik, hogy végre is hajtaná.
Az oroszországi vezető ezzel inkább a NATO-t akarja visszarettenteni az Ukrajnába való bevonulástól, a harcokban való közvetlen részvételtől, amelynek ez idő szerint Lengyelország a fő szószólója.A mai világ – beleértve vezetőit is – már elképzelni sem tudja, milyenek lehetnek egy, akár korlátozott atomháború körülményei. És a legfontosabb: mi lehet a kimenetele?
Mert egy regionális konfliktus, néhány (tucatnyi) kisebb hatóerejű, nagyjából a hirosimai bomba, vagy annál valamivel kisebb taktikai atomtöltet bevetésével minden más katonai összecsapásnál gyorsabban és akár globális pusztuláshoz vezető, a nagyhatalmak közti termonukleáris háborúvá fejlődhet. Aminek nincs értelmes vége, hiszen a két nukleáris szuperhatalom, az USA és Oroszország (és feltehetően Európa) teljes pusztulásával járna.
Nem lenne győztese az összecsapásnak, még akkor sem, ha az oroszországi fegyvertechnikusok kidolgozták a „halott ember keze” nevet kapott módszert, ami erősen emlékeztet a gépek háborújára, a Skynetre, a mesterséges intelligencia lehetséges katasztrofális mellékhatásaira.
Egy szoftverről lehet szó, amely a nukleáris háború lezajlása után emberi parancs nélkül, a különféle paraméterek elemzése után elindítaná az amerikai, nagy-britanniai partok felé a Status-6 Poszeidón nevű, sok megatonnás három, vagy négylépcsős termonukleáris bombával felszerelt, ember nélküli, kis méretű atomreaktorral hajtott torpedókat, amelyek a tengerpart közelében, megfelelő geográfiai körülményeket, terepet kiválasztva felrobbannának és akár százméteres cunami-hullámmal pusztítanák el, ami még maradhatott az USA keleti és nyugati partjaiból, Nagy-Britanniából, Németországból, Hamburgból, Berlinből.
Az a generáció, amelynek egyes képviselői a saját bőrükön érezték az atombomba-robbanás szörnyű hatását, már gyakorlatilag halott. Beleértve 1945 augusztusának rettenetes eseményeit, a hirosimai és a nagaszaki atombomba-támadás a robbantás után életben maradt átélőit.
Több százezer japán civilről van szó, akik egy része az atomtámadást követő hónapokban, években halt be sugárzási, vagy égési sérüléseibe, vagy magas kort ért meg. Még egy nagy csoportja létezik egy atomtámadást átélt embereknek: a katonák. Első sorban amerikai katonákról, több mint ötven ezer emberről van szó, akiket a múlt század derekán belehajszoltak atombombák robbantásával kezdődő hadgyakorlatokba.
A körülbelül ezer kísérleti amerikai atombomba-robbantásból 69 esetben katonák részvételével hajtották végre az Egyesült Államok délnyugati részén a kísérleteket. A Szovjetunióban a végrehajtott több száz atombomba-kísérletből hivatalosan egyről tudunk, amelyben sorkatonák ezrei vettek részt.Emiatt is gondolják sokan, hogy az Egyesült Államok (USA) és az Oroszországi Föderáció (OF) polgári-katonai vezetése pontosan tudja, milyen kiszámíthatatlan következményekkel jár egy atomháború. Joe Biden amerikai elnök e tekintetben két igen pozitív tulajdonsággal rendelkezik.
1. Roppant óvatos külpolitikai, katonai kérdésekben.
2. Hatalmas nemzetközi tapasztalata van, hiszen fiatalabb korában külpolitikai és nemzetbiztonsági vonalon dolgozott évtizedekig. Vlagyimir Putyin oroszországi elnök, aki a Szovjetunió idején néhány évig Kelet-Németországban teljesített beosztott KGB-tisztként szolgálatot, emellett hosszú elnöksége során sokat utazott külföldre, szintén nincs híján kül- és nemzetbiztonsági tapasztalatoknak.
Ezért az amerikai és az oroszországi vezetés százszor is megfontolja, mielőtt az elnökök, a védelmi miniszterek, a vezérkari főnökök az atomfegyvereket elindító „piros gombot” megnyomnák. Legalábbis a józan ész logikája szerint. De a háborúban néha nehéz felfedezni ezt a motívumot.
Korábban, az első hidegháború évtizedeiben (második világháború végétől a Szovjetunió széthullásáig, 1991-ig terjedő időszak), különösen az 1970-es, 1980-as évtizedekben működött a kölcsönös megsemmisítés képességén (MAD – Mutual Assured Destruction – Egymás Biztos Kölcsönös Megsemmisítése) alapuló doktrina.
Ezt a fogalmat 1962-ben a Hudson Intézet, egy konzervatív amerikai nemzetbiztonsági think-tank egyik stratégája, Donald Brennan alkotta meg.
Ma ismét aktuális a MAD-elmélet, mint az atomháború értelmetlenségének bizonyítéka.Ebben az időben (a múlt század 70-es 80-as éveiben) a Szovjetuniónak és az USA-nak külön-külön mintegy 35-40 ezres atomfegyver arzenálja volt. Ma ennek körülbelül a nyolcadát-tizedét tartják fenn, de a MAD a technológia fejlődése, a hordozóeszközök pontosságának javulása folytán gyakorlatilag ugyanolyan hatékony, mint 1985-ben, amikor Mihail Gorbacsov hatalomra került a Szovjetunióban.
Gorbacsov, mint pártvezető hatalomra kerülésekor érte el a szovjet és az amerikai nukleáris arzenál – legalábbis számszerűsítve – a csúcs-mennyiségét. Később az amerikai-szovjet/oroszországi atomfegyver-korlátozási tárgyalások jelentősen csökkentették a stratégiai atomfegyverek és a hordozóeszközök számát.
A taktikai atomfegyverek csökkentéséről a két nukleáris szuperhatalom sohasem tárgyalt.
Kína a nagy sötét ló. Senki sem tudja pontosabban, mekkora és milyen minőségű termonukleáris fegyverkészlettel rendelkezik (az amerikaik és az oroszországi/szovjet atomfegyverek felett a korábbi – ma már nem érvényes – szerződések bizonyos áttekintést adtak). A becslések szerint legalább 350 atomrobbanófeje van, ami a két, nagyjából ugyanakkora stratégiai nukleáris fegyverkészletet fenntartó atom-szuperhatalom, Kína az USA és az OF után a biztos harmadik helyet tartja. Atomfegyver-korlátozásról, leszerelésről nem hajlandó tárgyalni. Ahogy a két „szuperhatalom” sem…
Máig nincs pontos meghatározása, kategorizálása elhatárolása a taktikai és a stratégiai nukleáris fegyvereknek. Hüvelykujjszabály: a körülbelül 150 kilotonna alatti (a Hirosíma-bombánál mintegy tízszer erősebb), döntően a maghasadáson alapuló nukleáris bombákat taktikai atomfegyvereknek nevezzük. Az ezen felüli erősségű, többlépcsős, az atommagok egyesülésén (fúzióján) alapuló fegyverek a termonukleáris kategóriába soroltak.
Ezeknél a „klasszikus”, maghasadásos atombomba csak a fegyver részeleme, indítója, gyutacsa.
Míg a taktikai (atommag-hasadásos) fegyverek robbanóerejének felső határa legfeljebb 1000 kilotonna trotil (TNT) egyenértékű robbanást jelent, addig a stratégiai, fúziós bombák ereje elvben korlátlan, csak a részelemek, beépített lépcsők, a szerkezetet burkoló, a magfúzióhoz alapanyagot szolgáltató fémek (kobalt, ólom, iridium) mennyisége, a szerkezet határozzák meg az erőt.
A világon az eddig felrobbantott legnagyobb termonukleáris (közkeletű nevén: hidrogén) bombát 1960-ban Novaja Zemlja (Szovjetunió) felett robbantották. Ennek a „Cár Bombának” nevezett szerkezet robbanása erejét mintegy 58 megatonnára becsülték. „Csak azért nem 100 megatonnásat robbantottunk, hogy annak ereje Moszkvában ne törje be az ablaküvegeket” – viccelődtek akkoriban a szovjet vezetők.
Az Alex Wellerstein-féle NukeMap – Atomfegyver-kisokos. Wellerstein a nyugaton ismert nukleáris fegyverzetkutató professzor. (https://nuclearsecrecy.com/nukemap/), amely a megadott paraméterek alapján jelzi a várható veszteség-határokat. Ezek a mi példánkban egy városban, a Hirosima-bombához mérve mintegy kétésfélszeres erejű, kisebb méretű, a föld felett néhány száz méter magasan robbantott taktikai atomfegyverre vannak kiszámolva:
- sötét-narancs színű kör, a robbanás tűzgömbjének a 379 méteres sugara. Ezen belül minden élőlény azonnal elpusztul, földfelszíni robbanásnál az épületek összeroskadnak, a talaj, a beton, az acél megolvadnak. A földfelszínt vékony jéghez hasonló olvadt, majd megszilárduló, üvegszerű anyag borítja. A robbanás után a helyszínen járt orosz/amerikai katonák beszámolója szerint ropogott a csizmájuk alatt, ahogy rátapostak.
- A súlyos veszteségek 0.8 kilométeres sugarú köre (barnáslila színű kör). Élőlények azonnal, vagy néhány nap/hét alatt elpusztulnak a sugárbetegségben, a szerzett égési sérülésekben, vagy a légnyomás-növekedés (20 atmoszféra) hatására.
- Az erős, 500 rem-es sugárdózis határa, 1.64 kilométeres sugarú zöld színű kör. Az ezen a területen lévők 85 százalékának van esélye a túlélésre.
- A robbanáskor keletkező hő hatásának (harmadfokú, nagyon súlyos égési sebek) határa. Világos-narancs színű, 2,87 kilométer sugarú kör
- A könnyebb sérülések, az enyhébb lökéshullám határa, 4,33 kilométer sugarú kör, a Wellerstein-képletben világosszürkével jelölve. Egy atmoszféra túlnyomás jön létre, amely betöri az ablakokat, az üvegszilánkok okozzák a sérülések zömét.
Forrás: novekedes.hu
https://novekedes.hu/elemzesek/atomhaboru-elkepzelni-az-elkepzelhetetlent
